Az a két hét váratlan módon gazdagították az életemet
..adică “cele două săptămâni care mi-au îmbogățit neașteptat viața”.
Despre cum i-am cunoscut pe secui la ei acasă și falsa ’problemă" maghiară. Mai jos este un articol pe care l-am scris pentru revista Székaszó din Cârța, jud. Harghita, la sugestia doamnei Kelemen Erzsebet, căreia îi mulțumesc pentru sugestie și pentru ospitalitate. Traducerea în magihară este la sfârșitul textului.
_________________________
Cele două săptămâni pe care mi le-am petrecut în Ciuc, la Cârța și la Dănești, mi-au îmbogățit viața într-un mod neașteptat: am plecat să îi învăț pe alții calculatoare, dar cred că de fapt eu am învățat de fapt foarte multe lucruri. Am simțit timpul petrecut acolo ca pe un fel de vacanță, pentru că oamenii și locurile au un spirit care m-au făcut să mă simt într-o altă lume.
Acolo, “la țară” nu are semnificația obișnuită. La Cârța am coborât uimit din mașină într-un centru cu bancă, școală, biserică, terase și toate cele trebuincioase unei comunități active. Toate curate și proaspăt vopsite. La Dănești am descoperit un liceu care rivalizează ca aspect, istorie și nivel al învățăturii cu orice liceu de prestigiu dintr-o capitală de județ. De fapt, pe multe dintre aceste licee le depășește serios. Iar impresia pe care am avut-o alunecând pe gheața celui mai frumos patinoar pe care l-am văzut, cel din Cârța, este încă foarte puternică.
Este clar că oamenii sunt foarte organizați, harnici și descurcăreți pentru a avea toate acestea într-un loc în care sunt numai câteva sute de familii, nu câteva zeci de mii precum în marile orașe.
Primul lucru pe care l-am apreciat a fost că oamenii sunt foarte gospodari și că au spirit antreprenorial care sunt ambele evidente chiar dacă observi numai cum arată casele și terenurile de lângă comună. Am fost frapat de asemenea că toți fac sport. Par născuți cu patinele deja în picioare, toți au crose și biciclete, iar majoritatea știe să schieze.
Apoi când a început cursul le-am regăsit perseverența și dorința de a învăța. A fost un curs de calculatoare și chiar dacă o bună parte dintre ei nu mai lucraseră înainte cu calculatorul, la sfârșitul săptămânii petrecute împreună erau capabili să îl folosească cu succes. Încă ținem legătura prin e-mail și rețele sociale pe Internet, ceea ce este remarcabil.
Peste bariera de limbă am trecut mai ușor decât m-am așteptat. Fiecare a vorbit cât a putut din limba celuilalt. Eu cu cele patru cuvinte pe care le știam în maghiară atunci, ei cu multele cuvinte pe care le știau în românește. Ezitările lor de a vorbi în limba română mi-am dat seama că se datorează numai modestiei, ei crezând că fac greșeli sau nu îi ințelegem. În realitate, cei mai mulți se descurcă foarte bine – putem să comunicăm atât profesional (la curs) cât și personal (în pauze sau la masă). După 10 zile petrecute între secui am ajuns să știu destule cuvinte de conversație și cam toate cuvintele din meniurile programelor de calculator. Încă mă laud la București cu ceea ce am învățat în Ciuc.
Nu am venit în Harghita cu prejudecăți, ci cu un soi de vină. În fapt, am așteptat niște ani pentru a putea vedea de aproape așa zisa “problemă maghiară” a României. Am crescut într-un Pitești mono-cultural, dar foarte activ și agresiv în această privință. Chiar copil fiind, îmi dădeam seama că tot ceea ce mi se spunea nu avea nicio bază reală. Știam că ce se spunea erau numai invenții manipulatoare sau bravadă a unor teribliști care nu aveau ce povesti în rest. Aflam de la televizorul local sau din spatele blocului că “Dacă ceri o pâine în Harghita și vorbești în românește… nu o primești!”. Din fericire, acești români au dispărut sau au tăcut de atunci din anii 90 și până acum. Dar curiozitatea mi-a rămas.
Iar ceea ce am găsit în Harghita în această iarnă mi-a depășit orice așteptare. În sensul bun. Am primit, cu amabilitate, nu numai cea mai bună pâine, cerută pe românește bineînțeles, ci și poate cea mai bună mâncare din Balcani. Sunt bucuros că secuii își păstreză limba, cultura și modul general de a fi, și eu am încercat să asimilez cât am putut în puținul timp pe care l-am petrecut împreună. Dorința cea mai mare cu care am rămas este să mă reîntorc pentru a retrăi acele experiențe și a învăța și alte lucruri noi.
Recunosc, am dorit să aflu și invers, care este părerea secuilor despre români, devenind probabil enervant de insistent în a îi întreba ce cred ei despre situația lor în România. Oamenii se uitau mirați la mine, uimiți că îi intreb despre ceva ce ei nu percepeau că ar fi o problemă.
Deși am discutat cu câteva zeci de oameni, nu am întâlnit opinii radicale. Părerea majorității a fost că “Nu contează ce naționalitate ai, trebuie să fii un bun gospodar și totul e bine dacă muncești și ai bun simț. În plus dacă țării îi merge bine ne va merge și nouă. Trebuie să muncim cu toții, nu să inventăm probleme”. Au perfectă dreptate; după cele două săptămâni în Harghita m-am convins că avem mai multe lucruri în comun decât diferențe, iar aceste diferențele ne fac viața mai frumoasă și mai interesantă. Este un privilegiu să trăim împreună.
Az a két hét, amit Csíkkarcfalván és Csíkdánfalván töltöttem váratlan módon
gazdagították az életemet. A célom az volt, hogy számítógép kezelést tanítsak a tanfolyamra
jelentkezőknek, de úgy gondolom, hogy igazából én gazdagodtam. Az ott töltött idő
vakációnak tűnt, mert az emberek és a helyek sajátos szellemmel rendelkeznek, ezért egy más
világban találtam magam.
Ott „a falun” megnevezésnek merőben más az értelme. Karcfalván csodálkozva szálltam ki
az autóból egy olyan központban, ahol bank, iskola, templom, vendéglő és minden egyéb
megtalálható, ami egy aktív közösség működéséhez szükséges. Minden tiszta és frissen
meszelt. Dánfalván egy olyan líceumot találtam, amely külsőségeiben, történelmében és
az oktatás színvonalát tekintve is felveheti a versenyt bármely elismert megyeközpontban
lévő líceummal, esetleg felül is múlja azokat. Még mindig felejthetetlen élmény számomra
felidézni a karcfalvi jégpályán eltöltött perceket, egyik legszebb pálya, ahol eddig
megfordultam.
Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az itteni emberek nagyon szervezettek,
szorgalmasok és talpraesettek és ezt az is bizonyítja, hogy mindent meg lehet találni egy olyan
helyen, ahol csak néhány száz család él és nem tízezrek, mint a nagyvárosokban.
Az első dolog, amit értékeltem az emberek jó gazdák, vállalkozó szelleműek, ezt bizonyítja a
rendes házak és község melletti területek állapota is.
Meglepődtem, hogy itt mindenki sportol. Úgy tűnik mintha a lábukon korcsolyával jöttek
volna a világra a gyerekek, mindenkinek van hokibotja és biciklije, a többség még síelni is
tud.
Amikor elkezdődött a tanfolyam újra felfedeztem a komolyságot és a tanulni akarás
vágyát. Ez egy számítógép kezelői tanfolyam volt és annak ellenére, hogy a résztvevők egy
része nem dolgozott még soha számítógépen, az együtt töltött hét végén már képesek voltak
sikeresen használni azt. Még most is tartjuk e-mailen és a társasági oldalakon a kapcsolatot,
amely figyelemre méltó. A nyelvi akadályokon könnyebben átléptem, mint azt otthon
elképzeltem. Mindenki beszélt amennyit tudott a másik nyelvén: én a négy magyar szóval,
amit akkor tanultam, ők a sokkal, amit románul tudtak. Azt is észrevettem, hogy tétováznak
megszólalni román nyelven, amely csak a szerénységüknek tudható be, ugyanis azt hiszik,
hogy hibáznak vagy nem értjük meg. Igazából a legtöbben nagyon jól boldogulnak- úgy
szakmai, mint személyes dolgokról tudtunk beszélni.
A székelyek körében töltött tíz nap alatt elég sok köznyelvi szót megtanultam és szinte
minden számítógépes programhoz kapcsolódó kifejezést is elsajátítottam. Még most is
dicsekszem a Csíkban tanultakkal Bukarestben.
Nem előítéletekkel jöttem Hargita megyébe, hanem kíváncsisággal. Igazából jó
néhány évet vártam arra, hogy az úgymond Románia „magyar problémáját” közelről
megismerjem. Én egy homogén kultúrájú Pitești-en nőttem fel, amely mint olyan nagyon
aktív és agresszív volt ebből a szempontból de gyermekfejjel már észrevettem, hogy nem volt
valóságalapja annak, amit mondtak.Tudtam, hogy amit állítottak csak befolyásoló kitaláció,
vagy néhány különcködő kijelentései voltak, akiknek nem volt egyéb mesélnivalójuk. A helyi
televízióból vagy a tömbház hátánál hallottam, hogy: „ha egy kenyeret románul kérsz Hargita
megyében… nem fogod megkapni!” Szerencsére ezek a románok eltűntek vagy elhallgattak a
90-es évektől egészen napjainkig, de kíváncsiságom megmaradt.
És amit ezen a télen találtam Hargita megyében minden várakozásom felülmúlta, a szó
legszorosabb értelemében. Szívélyes kiszolgálással megkaptam nemcsak a legjobb kenyeret,
természetesen románul kérve, hanem talán a legfinomabb ételt is, mely vetekedhet a Balkán
legjobb ételével. Örülök annak, hogy a székelyek megtartják nyelvüket, kultúrájukat és hogy
léteznek. Én is megpróbáltam beleolvadni ebbe a világba, amennyire csak tudtam azon kevés
idő alatt, amit velük együtt töltöttem. Legfőbb vágyam, hogy újra visszatérjek ismét átéljem
azokat a tapasztalatokat és új dolgokat is megtanulhassak.
Beismerem, szerettem volna megtudni a dolgok fordítottját is, vajon mi a véleményük
a székelyeknek a románokról és lehet hogy idegesítően tolakodó voltam, amikor
megkérdeztem, hogy mit gondolnak ők saját helyzetükről Romániában. Az emberek
csodálkozva néztek rám, meglepődtek azon, hogy olyat kérdezek, amit ők nem problémaként
fognak fel. Annak ellenére, hogy több tíz emberrel beszélgettem, nem találkoztam szélsőséges
véleményekkel. A többség véleménye az volt, hogy „Nem számít hogy milyen nemzetiségű
vagy, jó gazda kell legyél, és minden jól alakul, ha dolgozol és jóérzésű vagy.
És ha az országnak jól megy, nekünk is jól fog menni. Mindannyiunknak dolgoznunk kell
és nem problémákat kitalálni.” Teljes mértékben igazuk van a Hargita megyében töltött két
hét után meggyőződtem, arról hogy sokkal több közös dolog van bennünk, mint különbség,
és ezek a különbségek teszik szebbé, érdekesebbé az életünket. Egy kiváltság, hogy együtt
élhetünk. Minden jót kívánok!
Cristian Dinu*
*Cristian Dinu a IRT (Institutul Român de Training) munkatársa, aki a tél folyamán
számítógépkezelői tanfolyamot tartott munkanélküliek, nyugdíjasok részére Dánfalván
ill. Karcfalván a CADI – által szervezett képzésen. Levélben kerestük meg kérdéseinkkel,
melyekre a fentiekkel válaszolt. Az eredeti szöveget Bíró Katalin ültette át magyar nyelvre.
K.E.